Trianon 100. évfordulójára emlékeztünk

Napsütéses, de heves szeles nap volt idén június 4-e. Meghívtuk régi barátaink Nagyvázsonyba erre a napra, hogy velük tölthessük a történelmi évfordulót.

A viszontlátás örömétől feldobottan, tele piknikkosarakkal érkeztünk ki a Szent Mihály kolostorhoz kora délután, a terv szerint.
(Igaz, amennyire nagy öröm idelátogatni mindig, most kiérve inkább lehangoló volt meglátni a vandalizmust, amit a romokhoz épített raklappadokon elkövettek! Kedvünk nem szegte. Legjobbnak látjuk helyrehozni a kárt, nem várhatjuk el ezt azoktól akik tették; és elvonatkoztatva eszembe juttatta – ez az aktuális évforduló szomorú történetét illetően is elgondolkodtó…)

Útközben – nagy örömünkre – a Teleház ifjai is csatlakoztak a piknikhez. Jóízű beszélgetések mellett költöttük el egyszerű ebédünk: nyárson sütött kolozsvári szalonnát hagymával. A kolostor nyugodt aurájában töltődve vártuk az estére rendezett megemlékezést. A fél ötkor felzendülő harangok zúgását elvitte a haragos szél…

Este, a faluból összegyűltekkel Leányfalu mellé jöttünk ki, a megemlékezés helyszínére. 12 frissen ültetett almafa mellé, egynek közös elültetésével idéztük fel a száz évvel korábban ezen a napon történteket, azonosulva Wass Albert „Tizenhárom almafa” című klasszikus történelmi regényének felhívó üzenetével: eszerint a Szécshenyi utcába ültetett őshonos gyümölcsfák jelképezhetik a megmaradást, amint ragaszkodnak mélyre nyúló gyökereikkel a földhöz, és jelképezhetik egyúttal a jövőt amint jó gyümölcsöt teremnek majd – egyként az emlékezetet és az előre tekintő bizalmat!

Őszintén, remek érzés volt részt venni ebben az Ifjúsági Egyesületet képviselve! Innen a faluközpontba tartottunk tovább, ahol a Tarsoly Szabolcs készítette, Nagy-Magyarországot ábrázoló emléktábla körül gyülekeztünk.

A folytatódó ünnepség alatt, csendben magamban, tudomásul vettem újfent e dátum jelentőségét a Nagyvázsonyi Férfi Dalárda mély tartalmú dalait hallgatva, és Juhász Gyula Trianon című versének sorait, melyet Polgármester Úr szavalt el:

“Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg”.

És ugyanígy e vers sorai szerint, hiába

“Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá”,

mert nem kevésbé élő kérdés ma, a múlt mindig jelen van; nekünk száz évvel a békediktátum után is van teendőnk.

(Az est leszálltával az erős szél már szépen elült; bennem a történelmi nap körül forgó gondolatok nehezebben csillapodtak, ahogy hazaindultunk.)