„Maradjunk a földön”

Avagy, miért válasszuk repülő helyett a vonatot, ha más országokba akarunk eljutni Európában?

Február 7.e este, tél végi nap. Győrig busszal jöttünk Veszprémből, s itt két óra tervezett szabadidőnk lévén, felhívtam gyerekkori barátom, aki ebben a városban él jelenleg, és megbeszéltünk egy találkozót, hogy vacsorázzunk egy gyorsétteremben a hosszú út előtt. Egy nagyon barátságos hamburgerezőt mutatott nekünk, majd visszahozott minket a vasútállomásra, ahol a váróterem nem volt éppen túlfűtve, de egy padot félrehúzva egy működő fűtőtest mellé tudtunk támaszkodni, ami langyos érzést adott fázni akaró tagjainknak. Ezt a helyet kihasználtuk, amíg Pestről induló barátunk érkezését vártuk, aki útitársunk lesz az elkövetkező 6 napon. Közben bemondták: a vonat, amivel érkezik, másfél órás késéssel jön majd. Nevettük is Ritával, hogy egyből próbára lett téve ötlete, hogy miért lehet jobb a földön megközelíteni Párizst – amit eltervezett, hogy elmondhassa, mikben lehet előnyös ez a módja az utazásnak. A kezdeti próbatétel csak egy jel, hogy színesebb lesz az élmény mint vártuk. Közben áramszünetet is jeleztek az állomáson, ami miatt nem fogadnak és nem indítanak szerelvényt… Már nyolcvanöt percet késő vonatunk végre elindult pedig Pestről – barátunk írta. (Valahol egy butuska cikkben olvastam, érdekes címében bízva, jót fog írni, hogy a megmagyarázhatatlan mechanikai hibák a leggyakoribb figyelmeztető jelek között vannak, amelyet az angyalok arra használnak, hogy felhívják a figyelmünk.) „És elég figyelemre méltó, hogyha valamiképp megoldódik a dolog, akkor a probléma gyakran varázsütésre eltűnik. Előfordulhat, miszerint nem akarják, hogy beszélj valakivel, megtegyél valamit, megkapj egy üzenetet…” Nos, nálunk – úgy gondolom – ez épp ellenkező hatással jelentkezett, annyi embert sodort az utunkba a MÁV technikai problémája, annyi mindent meg kellett élni, annyi mindenkivel kellett beszélni az itt töltött – várakozásnak hosszú -, egyébként rövid idő alatt. Mert, mint ismét kiderült közben, kicsi a világ, Salzburgba induló rég látott ismerős szólította meg Ritát a mellettünk levő padról, kérdezve megismeri-e?

Meginvitáltuk a kihúzott pad mögé őt is, hogy társuljon szerény rögtönzött melegedőnkbe, ami az egyetlen ilyen fellelhető fűtött hely volt a spontán átrendezett folyosón. A lányok beszédbe elegyedtek, én pedig elkezdtem írni ezt az útinaplót. Közben jót nevettünk: egy szerelmespár – úgy látszott, fűtve a szerelemtől – nem igényelte a helyet mellettünk, hiába hívtuk őket is, miután kérdezték mi jót csinálunk; helyette inkább emelgették egymást, és a földön kötve ki, ölelkezve viccelődtek, úgy tűnt, kicsit részegeskedtek is idejövet. Párbajukból felkelve, kicsit megemberelve maguk persze, megkérdezték, visszaválthatók-e a lekésett vonatjegyek, s közben érdeklődtek, rajzolok-e mert a rajzmappámba írtam e naplót épp, s valószínű emiatt azt hitték. Választ se várva mondták, remélik ki lesz adva majd ez az írás! (Cikk is íródik majd belőle, így egy része biztos, de ezt szerényen elhallgattam. Ám a mappában fontos vázlataim vannak festményekhez, így egyszer lehet az egész mappa ki lesz adva…)

A váróban is volt egy fotókiállítás, amin a vasúttal kapcsolatos képek sokkal jobbak voltak, mint a paravánok amikre aggatták őket, ebben a hanyagul berendezett, szinte kültéri kiállítóteremben. Meg is lepett ez a maga nemében hangulatos kis tárlat itt.

Közben a vonat 110 perc késéssel próbálta utolérni magát. Míg tovább várakoztunk, a helyi biztonsági őr kérdés nélkül elmesélte, hogy szakács volt, és ha Balatonalmádiban járunk, a Porció nevű étterembe nehogy menjünk, mert ott a porciók nem az igaziak, a cordon bleu-be a sajt (saját kisujján mutatva) kisujjnyi vékony lehet csak, a sonka pedig olyan vékony szelet, hogy nem is látszódik! Felemlegette, hogy divatban is utazott, és „Skinny” (remélem jól írom) márkájú fehérneműket szállított, és ezt a márkát szívből ajánlja, mert a legjobb talán a piacon a tangájuk és a pizsamájuk! 😀 Felkísért minket a peronra sztorijai mesélését abba nem hagyva, egyértelmű utalással mondva közben, hogy megvéd minket, mert sok a zsebes, de mivel szinte mindenkivel összebarátkoztunk a győri váróban, ha voltak is köztük zsebesek, szerintem nem lett volna szívük már kifosztani minket (reméljük). Végre megérkezett a járatunk, bőbeszédű biztonsági őrünk sürgetett minket, hogy nehogy lekéssük, mert nem fog sokat várni a szerelvény a felszállókra, ami elég ironikusan hatott röpke három órás késés után. Útitársunk, Dorka hamar ránk talált a kocsinkban. Jó volt újra látni, egyszer találkoztunk Nagyvázsonyban szintén e négy helyszínen megrendezett program kapcsán, aminek záróeseményére indultunk! Elfoglaltuk az alvófülkét, és pihenni tértünk a sínvasakat számláló halk morajban. 

Nem sikerült sokat aludnom, de pihenni jólesett. Nagyon fülledt meleget kreált a levegőztető a kabinunkban, és eszembe se jutott, hogy állítsak rajta valahol – tudván – a lányok mindig többet fáznak. 🙂 A többiek jól pihentek. Az út elején kérték, hagyjuk üresen a bal alsó ágyat, mert Bécsben elfoglalja egy beszálló, de az említett utastárs nem érkezett meg, talán a jelentős késés miatt. Hirtelennek hatott, hogy reggel lett, arra keltem fel, hogy alig hallok, be van dugulva a fülem a magasságtól, a látvány kitekintve pedig hihetetlen, mindenhol havas hegycsúcsok…

160 perces késéssel valahol Svájc határán jártunk. A magyar kalauz hangulatos szavakkal, Sió almalével és sajtos pogácsával keltett. Jóízű beszélgetés mellett megreggelizve csodáltuk az ablakon át a táj szépségeit, a hegyeket a talpaiknál álló hideg tavakkal. Zürichbe érve egy olyan állomáson találtuk magunk, mintha repülőről szálltunk volna le, egy repülőtérre hasonlított jobban, mint a mi hagyományos hideg győri állomásunkra. Elértünk egy bázeli csatlakozást, hogy egy óra múlva még közelebb legyünk úti célunkhoz. Ám időközben kiderült a kedves kalauznak köszönhetően, hogy a Bázel-Párizs járatunkat (amit egyébként sem értünk volna el a csúszás miatt) törölték, ugyanis sztrájk van Franciaországban. A jegyünk cserélhető, ezért a következő pont az információs pult volt a bázeli megállón, amit egy kedves magyar hölgynek köszönhetően tudtunk meg hol található, aki idesétált hozzánk a vonaton, mert nem tudta megállni, hogy megkérdezzen minket mi járatban vagyunk e távoli vidéken, ahogy hallotta a magyar szavakat. Ő már a sokadik spontán útitárs kalandunkban. Jó találkozni mindenhol magyarokkal, és ezzel a kedvességgel! 
 
Bázel gyönyörű, a vasútállomása is, mondhatom jó volt leszállni, hatalmas festményeket nézegettem a csarnokában, ekkora tájképeket nem is tudom láttam-e már.

Ha repülővel jöttünk volna, ezt a várost, s benne szépségeivel magáért beszélő óvárosát nem láthattuk volna. Nem láttuk volna a Szent Erzsébet templomot elragadó gótikus szószékével, és nem sétálhattunk volna be a katedrálisba sem, melynek részleteit láthattam dokumentumfilmekben, képeken korábban már, ám most élőben. Dorka szorgalmasan készítette az úti film részleteit mindössze 4 órás átszállási időnk alatt, amit a véletlennek és a sztrájknak köszönhettünk. Innen Bázelből gondolatban sok sikert kívántunk a sztrájkolóknak céljaik eléréshez! Nem haragudtunk, hogy itt ragadtunk erre a pár órára! Átszellemülten értünk vissza a vasútállomásra. Az óvárosi csend visszaváltozott nagyvárosi hangulatra.

A vonatunkra várva az állomás padjain feltöltődhettünk mi is és telefonjaink is a séta és sok fénykép után. S utána irány Párizs! Elköszönünk ettől a gyönyörű folyó menti svájci várostól. 
 
Hogyan képzeltem el régi vágyam teljesülését, hogy eljutok a fények városába? Nem gondoltam, hogy útinaplót írok majd közben. Nem gondoltam, hogy a cél előtt ily fáradtan… De ez kellemes fáradtság, nem kimerültség, feltöltött az élmény. Nem gondoltam, hogy vonattal fogok jönni, de így sokkal jobb számomra, nagy élmény volt TGV-vel utazni, s az eddigi kisebb nehézségek és időigényesség ellenére, szórakoztatóbb volt és kalandosabb mint gondoltam. Egy óra múlva egy napja úton. Sokat nevettünk, amennyit tudtunk pihentünk, s a gyorsvonat ablakán kitekintve a nyugati naplementére: Párizs éjszakai fényeire fogunk megérkezni. Ezt sem gondoltam volna. De azt gondoltam, hogy Ritával fogok jönni elsőre. És Dorkával is volt időnk jobban összeismerkedni idefele. 
Régebb óta ismertem egy másik Párizst, ott születtem. Ady Endre hívta paraszt Párizsnak. Jól ismerem azt a várost, Hódmezővásárhelyt. Művészek otthona ugyanúgy. Végre megláthattam milyen az a város – a művészetről oly híres, melyhez költőnk szülővárosom hasonlította… 
 
A pályaudvar toronyórája lenyűgöző, az ember gondolata hirtelen kiszakad a jelenből ha felnéz rá, de utána csak leolvassa az időt, és megy tovább, ahogy mi is tettük. Helyi járatos buszt fogtunk szállásunkig, és az első körforgalom terén egy hatalmas szoborcsoporton akadt meg a szemem, mely Aimé-Jules Dalou bronzszobra, a Köztársaság Diadala. Monumentalitása az egész város hatásának szimbóluma lett számomra. Maga ez a vegyes forgatag, ami itt fogadott, valljuk be, egy huszonegyedik századi kulturális sokk, annyira modern és számomra hirtelen újszerű az elképzelthez, olvasottakhoz, filmekben látottakhoz képest. Persze maradian gondolkodva! De a város hangulata oly zsongó és energikus mint sejtettük, tudtuk, reméltük. A vasútállomástól eltalálva a szállóig, azonnal találkoztunk a jellegzetes utcákkal, kávézókkal, a színes, hangos, illatokkal teli forgataggal. Elköltöttünk egy könnyű vacsorát a kollégiumi recepciós által ajánlott helyen. Ott voltunk zárásig persze. Közben még jobban megismerhettük útitársunkat, aki beszédes és talpraesett lány, kimondottan jó társaság. Visszatérve az ifjúsági szállóra, igazi koleszhangulatban volt részünk, ezen spóroltunk, ha már a vonatút költségesebb, mint repülni. Nem kerültünk messze a szakmánktól így, fiatalokkal, fiatalosan éltük meg a napokat, mint általában munkánk során. Ugyanúgy hangos, és túlontúl energikus környezetben, és nem bántuk, hogy nem a csendesebb utat választottuk egy hotellel. Így hívek maradtunk stílusunkhoz, és megerősítést nyert: földközelibb utunk szerényen is változatos, élményekben gazdag, sőt! 

A szállásunkra jött másnap reggel párizsi barátunk és elkísért minket a szervezők központjába, ahol friss croissant-nal és teával vártak. (Útközben, immár nappali fénynél megfigyelhettem, hogy Párizs tényleg csupa szín, a lakóházak ezektől jókedvűek, a szürke összefestve, lépten-nyomon street art, mindenhol az alkotókedv jelei.

Megállapíthattam, hogy a közlekedés itt elég veszélyes ha nem figyel az ember, az autók csak úgy özönlenek az utcákon.) A csapatot már ismertük, mégis jégtörő játékkal kezdtünk az üdvözlés után a viszontlátás örömére a hivatalos munka elkezdése előtt, ami tíztől volt a program szerint, ahol a vezetőség prezentálta munkáját. Szó volt e közös munka céljáról: a COOPTERR projekt hat európai országból (Románia, Magyarország, Portugália, Luxemburg, Olaszország, Franciaország) a polgári, kulturális és társadalmi életben érintett partnereket kapcsolt össze együttműködési gyakorlat révén: civil szervezeteket, egyesületeket, társadalmi szervezetet, vállalkozásokat, szövetkezeteket, állampolgárokat „glokálisan” (egyszerre helyi és globális szinten), tapasztalatokat cserélve és folyamatosan tanulva, mindig új kihívásokkal és társadalmi kérdésekkel szembesülve fejlődve, elősegítve a polgári kezdeményezéseket. Közös meggyőződés, hogy nincs valódi átalakulás mélyreható kulturális átalakulás nélkül, amely az életünket érinti, és azokat a területeket – a társadalmainkat, a munkánkat, amelyeken keresztül kapcsolatainkat ápoljuk, sokszínűséggel, befogadással és szolidaritással az egyenlőség és a kölcsönös tisztelet révén.

Hangsúlyozva mindenki részvételét, mint olyan elemet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy jobban felismerjük magunk másokkal kapcsolatban, és hogy együtt törődjünk a jólétünkkel, értékelve azt az eszmét, hogy senkit sem hagyunk hátra. Minden ember hozzájárul a kultúrához, és joga van ahhoz, hogy kifejezze önmagát az értékek, a tudás, a művészetek, az életstílus útján az emberiesség és a kulturális örökség révén. Ez adhat értelmet a létezésünknek. Az egyének és csoportok kulturális szabadsága alapvető fontosságú, eleme a demokráciának, ezért pártolva a részvételi demokráciát, amely a polgárok részvételén alapul a döntéshozatalban a közszféra minden szintjén. A közösségi szerepvállalást és területi együttműködést segítve, erősítve a multikulturalizmust, a demokráciát és az alulról jövő részvételt az integrált fejlődésben, a közösségek fejlődésében, és a közjó közös megteremtésének egyik mozgatórugójaként a térségben, megalapozva a társadalmi, kulturális, polgári kollektívákkal való kapcsolatépítést, és mozgalmakkal egy kiterjedt hálózatot alakítva ki az emberek és szervezetek között, amelyek célja egy igazságosabb, demokratikusabb és egyenlőbb világ felépítése. Mindezekről szó volt. Mert a rendszerszintű válságokat nem lehet tartósan megoldani anélkül, hogy mélyreható és fenntartható változás következne bizonyos területeken Az egész életen át tartó tanulás előmozdítása és lehetővé tétele a közös cél: mindehhez több együttműködésre és hálózatra van szükség a társadalmi szereplők között. Olyan dolgok ezek, melyekkel fontos foglalkozni, amelyekért tenni érdemes, mely gondolatokkal a délutáni konferenciát készítettük elő. 

 
Ebédre osztrigát ettünk egy megnyerő helyen, amit bemutattak nekünk. Dorkával cserélgettük a menüt, hogy mindent kipróbáljunk. A leves csípős volt és úgy nézett ki, mint a spenót. Az osztriga íze (életemben először próbáltam), olyan volt, mint a tenger íze. Dorka nyers tésztára hasonlító főételt választott véletlen. (A desszertben bíztunk!) Visszaérve a központba, egy nyilvános beszélgetésre készültünk a program összefoglalójával. Ez indult kamerák előtt amin az együttműködők munkájukról beszélhettek, ketten online is becsatlakoztak. Rita mesélt Nagyvázsonyról, míg Dorka ennek kapcsán foglalta össze gondolatait, nagyon szépen nyugodtan hangsúlyozva, de láthatóan kicsit izgulva a szerepléstől, ám ezt jól kezelve a közönség előtt. Fényképekkel és videóval dokumentáltam, ám ez idő alatt bevallom írtam egy verset is, egy cappriciót, ami elég viccesre sikerült, szét is kürtöltem művemet egyből az ismerőseim közt, hogy megosszam élményeim összefoglalóját, és a hatásokat, amik Párizsban értek eddig, és benne foglaltatnak a rímekben. Megtanulni új költői eszközöket, és gyarapítani verseim számát, ez is lehet egy új célom – gondoltam – felbuzdulva a visszajelzéseken. Párizs mindenképp inspirál elsősorban, nem volt nehéz észrevenni. És azt mondják, több lábon kell állni. Ez igaz lehet a művészetre is: tegye azt mindenki, amihez valójában ért! Hátha egyszer még én is művész leszek! Sok mondandóm lenne és lehetne, ha többet foglalkozom az írással, és sok új művet is elolvasok a jövőben – merültem el gondolataimban. A napunk egy kellemes állófogadással zárult, ahol majd tízféle sajtot kóstolhattunk a méltán híres francia repertoárból, innen pedig egy közeli betérőbe mentünk, ahol nem ittam, inkább rajzoltam, és ezt a pincér annyira hamar észrevette, hogy illedelmesen el is vitte előlem a borospoharat a foglalt asztalról.

Ennek a kiszolgálásnak köszönhető, meg a hely jellegének, hogy életem egyik legjobb kocsmázása volt. A többiek dicsérték a borokat is. 

A program második napjának délelőttjén egy művészeti stúdiót látogattunk meg, amellyel együttműködésben van az önkormányzat. Kreatív művészi kulturális tevékenység számára létesült, egy volt gyárépület birtokba vételével a Villa Belleville. 1990-ben alakult hálózatuk, művészi és kreatív munkára, művészek támogatására, sikereik segítésére. Mi is kipróbálhattunk két sokszorosító képkészítő eljárást. Ennek köszönhetően én is megalkothattam helyben életem első rézkarcát! Testhezálló élmény volt! Az alkotás igazi erőforrása ez a helyszín, mert nyitott közös műhelyeket kínál. A kollektívában harminc művész van három vagy hat hónapig itt elmélyedve munkájában, akit alkalmasnak találnak és beválogatnak a programba. Kurátorokat is meghívnak, kiállításokat is szerveznek. A program nyitott más országok állampolgárainak is. Kilenc kiállításuk volt a tavalyi évben, 2022-ben. A szervezett tevékenység magáért beszél. Nagyon sok sikert kívánok a programba bekerülő és már résztvevő alkotóknak! 
Majd maradt időnk ezen a napon Dorkával felfedezni a város legszebb részét, folytathattuk a művészi élményt. A földalattiból ahogy felsétáltunk, a Notre Dame két tornya köszöntött minket messziről. Elmondhatatlanul gazdagon díszített könyvtárépület mellett siettünk felé, szinte táncolva haladva a híres katedrálishoz, nem leplezett örömünkben, hogy itt lehetünk, és ilyen szép napsütést kifogva! Sajnos a Mi Asszonyunk templomát égési sérüléseit ábrázoló fotókkal kirakott kordon keretezi 2024-ig, nem is időztünk sokat, bejártuk kis szigetét, az Ilé de la Cité-t, és a Szajna mentén mentünk tovább a Lovre-ig, a világ legnagyobb múzeumáig.

Ott mi csak leültünk ámulva udvarán, és jót derültünk a téren folyamatosan zajló jeleneten, ahogyan sokan egyszerre próbálták körülöttünk egy trükkösen beállított tipikus fénykép erejéig megfogni ujjaikkal a piramis csúcsát a levegőben, mely a jegypénztár grandiózus modern bejárata. Elnézelődtünk, sajnos csak kívülről, de hát az itt található tárlat megtekintésére egy hét is aligha elég, így most elvágyódtunk ebből a tömegből. A Tuileriák kertjén áthaladva tovább, a Szerelmesek hídján átvágtunk a folyó másik oldalára, nem győzve csodálni a híres épületek együtteseit. Messziről láttuk már célunk, az Eiffel-tornyot, és sok érdekes téma mellett azon tanakodtunk közben, hogy vajon tetszeni fog-e annyira, mint amennyire eddig a régi építmények körülöttünk. Arra tippeltünk – fokozva magunkban a kíváncsiságot, hogy talán nem is lesz olyan érdekes mint várjuk. Még megálltunk egy a világörökség részét illető sóhajra és fotóra a III. Sándor cárról elnevezett híd feljárójánál. Majd toronyiránt elindultunk be az utcák közé, és szem elől is veszítettük pár percre célunk a magas háztetők alá keveredve. Mígnem egyszer, amíg Dorka a kirakatokat mustrálta, meg nem pillantottam a keresett hírességet egy sarokról, és mint a Jurassic Park első részében, a terepjáróból mikor a Brachiosaurust pillantja meg Dr. Alan Grant, és ahogy szól Ellie-nek: körülbelül úgy jeleztem Dodónak, hogy hagyja az üvegablakokat és nézzen fel… Ott magasodott szemünk előtt az utca végén ez az ősi lényre hasonlító óriás. A színe, a mérete, az egész hatása. Hiába keresgéltük rá a megfelelő szavakat, közelebb menve lassan „el is engedtük” a véleményezését. Leültünk csodálni a Mars-mezőn, miután négy óra alatt majd húsz kilométert jöttünk… Nem voltunk még késésben a vacsoráról és az esti koncertről, így láthattuk kivilágítva is fél órán belül…

Utolsó esténk itt, a többiek betértek még egy helyi klubba is táncolni éjfélkor, én nem vagyok táncos lábú, inkább mentem csomagolni a szállásra. 
 
Zürichben ülünk az óvárosban a folyóparton. Nagyon tiszta és letisztult minden körülöttünk. A parkolók felérnek egy luxusautó szalon udvarával, bár ez szóra sem érdemes, de csak hogy közelebb hozzam: az imént gördült ki egy oldtimer sportautó, talán egy Lotus mellettünk, amit nem győzünk csodálni. Annyira adott itt minden, hogy szinte fél az ember a szokatlan tökéletességtől, de hisz ezt az országot is megelőzte a híre, nyugodtan mondhatom, pedig életemben másodszor járok csak Svájcban. Mintha nem lenne árnyéka ennek az utópisztikus helynek, és ha óvárosa sem lenne, nagyon furcsán érezném magam! De szerencsére van, és nem is akármilyen ezen a gyönyörű tóparton. Keresünk egy helyet ahol megebédelhetünk. Zeneszót hallunk, spontán elindulunk az irányába, mert nagyon szépen játszott harmonikán az úriember, aki nem a hagyományos értelemben vett utcazenésznek tűnik (bár lehet ez is helyi káprázat), hanem valakinek, aki szeret a közönségnek zenélni, de nem aprójukra szoruló, nincs is sok érme elé szórva… Találunk egy pizzériát a következő sarkon, ahol hosszan elidőzünk, elbeszélgetünk, pizzázunk. Az utcára bámulva az úton a forgalom olyan, mint egy autó bemutató, a gyalogos forgalom pedig mintha egy divatbemutatón lennénk. Fáradtság gyötör, nehéz így befogadni ezt az álomszerű jelenetet, mintha itt senkinek semmi gondja, dolga nem lenne, csakis jól élni, és abban fáradni el. Nem az a kérdés merül fel bennem, hogy mi lehet a titkuk, hanem, hogy ők ismerik-e azok titkát, akik nem így élnek. Mindenesetre felettébb kedvesek. És ez kedves számomra. De nem feltétlen a szívemnek, hanem a stílusuk, ahogy hozzánk szólnak. Hazavágyódom már. Ez is igazi kulturális sokk. Olyan sokáig ülünk már az éttermében, hogy ennyire elkalandoznak gondolataim, és nem lepődnék meg, ha megkérdeznék, hogy ízlett az ebéd, s hogy mit hozhatnak vacsorázni. 😀 Az éjszakai fények leereszkedve közelebb hozzák vonatunk indulásának idejét. Visszalépdelünk a vasútállomásra, és egy kávézóban költjük el az aprót teavacsoránkra. Az út képeit nézegetjük, poénokkal szórakoztatjuk egymást. Rita itt is dolgozik közben. A vonatunk egy perc késéssel indul. Az ideúthoz képest ez… Találtam még a csomagomban madárlátta mandarint, de annyira magos, hogy elnevezzük „magdarinnak”. 
 
Éreztem a tavasz illatát az Eiffel toronynál, ez az illat nekem mindig az első jele a kikeletnek. És belopózott hátizsákomba, elbújt a csomagjaim között és Győrig velünk jött; ahogy leszállunk a zürichi vonatról, gyönyörű fényes napra érünk haza. Magyarország egyik legszebb vasútvonalán Győrből Veszprémbe tartunk már Zircen, a Bakony szívén keresztül, amit mindenkinek érdemes egyszer átszelni akár vonattal, akár gyalogtúrával, mert szépségében vetekszik a svájci vagy ausztriai tájakkal, amiken haladtunk az elmúlt pár napban, így méltán utolsó szakasza a vonatozásnak.