Interjú Kondics Ádámmal az önkéntességről, Kolumbiában

Interjú Kondics Ádámmal

Hogy kerültél pont Kolumbiába, önkéntesnek?

Az egész úgy kezdődött, hogy egy barátom által találtam meg a Fekete Sereg Ifjúsági Szervezetet Nagyvázsonyban, én épp munkanélküli voltam és úgy értesültem, a Seregnek szüksége van plusz segítségre, így hát jelentkeztem. Ennek feltétele viszont az volt, hogy először önkéntesként kell bizonyítanom. Első utam rögtön Innsbruckba vezetett, ahol is egy hónapot töltöttem az Alpok hegyvonulatai alatt. Szerettem ott lenni, mert a munkán kívül hobbimnak, a hegymászásnak is hódolhattam. Visszatérésem után Nagyvázsonyban kezdtem szolgálatot teljesíteni, betekintést kaphattam a civilszervezet életébe és tevékenyen részt tudtam venni benne. Nagyjából egy évvel később talált meg a kolumbiai önkéntesség lehetősége.

Fel el voltál erre készülve? Tudtad, hová is mész pontosan?

Földrajzilag képben voltam, tudtam, hova indulok, de meglepetés volt, mi fogad majd a helyszínen. Annyit tudtam, hogy nem beszélem a spanyol nyelvet, ám afelől nem volt kétségem, hogy a boldoguláshoz nem feltétlen szükséges ez. Rátermettség és nyitottság a tanulás felé, leginkább e két tényező kell hozzá.

Mi fogadott a helyszínen?

A reptéren ( Bogotából még Caliba kellett repülnöm) Martha fogadott, egy nagyon kedves és segítőkész hölgy, aki nem más, mint a helyi civilszervezet, a Central Communa vezetője. 60 kisebb csoport működik a városban, ezek számosítva vannak, én voltam Communa uno-ban. A YOSE, azaz Youth Opportunities In social Economy program résztvevőjeként lehettem köztük két hónapon át.

Könnyen beilleszkedtél a dél-amerikai város atmoszférájába?

Mondhatom, hogy létezik ott is turizmus, mégis úgy festett, furcsán néznek rám. Egyszer egy fesztiválon pl. a saját kis társaságommal beszélgettem mikor hirtelen kirángatott két lány karomnál fogva és elvittek interjút készíteni velem. Mikor megkérdeztem, miért pont engem választottak, egyértelműen elmondták, hogy nagyon más vagyok, mint a helyiek, egzotikumnak számítok arra felé, kíváncsiak voltak rám.

Milyen volt az önkéntesek élete Caliban? Hogy zajlott egy átlagos nap?

A Communa Uno hegyvidéken fekszik, a városból majd’ egy óra volt az út, kissé elszeparált környezet, ez nekem külön tetszett is. A reggelek bizalomjátékokkal kezdődtek, társasjátékokkal, majd a helyi gyerekekkel foglalkoztunk. Feladataink közé tartozott, hogy ki-ki a maga értékeit szem előtt tartván foglalkozzon velük. Volt, aki palacsintát készített a srácokkal, volt, aki focizott velük, én pl. gitárt tanítottam, rajzoltunk, festettünk, magyar nyelvre tanítottam az érdeklődőket. Alapvetően mutatni akartam egy jobb perspektívát az élethez nekik. Sajnos ott nagyon hamar rossz irányba forulhat a jövője egy gyermeknek, rengeteg a negatív példa, hisz Kolumbiáról beszélünk… De, hogy ne csak negatívumokat említsünk, az ország nagyon gazdag kultúrával rendelkezik, a zene és a tánc pl. mindenki számára nagyon fontos. A bevásárló központokban hatalmas hangszórókból szól „nullahuszonnégyben” a salsa .

Mit tanultál az ott töltött idő alatt?

Megtanultam, hogy az emberi értékrend mennyire eltérő adott helyszínen, tanulgattam egy kicsit a spanyolt, illetve, hogy milyen jó érzés nyitottnak és kedvesnek lenni. Éreztem a családom és a barátaim hiányát, sosem felejtem el, honnan indultam.

Fel tudod idézni a legkedvesebb emléked?

Nyelvtudás hiányában a metakommunikáció is fejlődik. Volt két kisfiú, akikkel nagyon jóban lettem, Diego és Julio. Velük sok időt töltöttem, szabályosan lógtak rajtam és követelték a figyelmemet. A mai napig kapok tőlük videófelvételeket, még olyat is, amiben magyarul beszélnek hozzám. Diego mondta: „ Szia, barát”

Összességében kinek ajánlod a külföldi önkéntes szolgálatot?

Olyan embernek ajánlom, aki elég talpraesett ahhoz, hogy nyitottá váljon mások felé, és nem negatív energiával vonja be a környezetét.