Első látogatásom Indiában

Első látogatásom Indiában

Azt talán említenem sem kell, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy részt vehettem az Edu-Action projektben, a „Fekete Sereg” Ifjúsági Egyesület jóvoltából. Az Európai Unió Erasmus+ programja keretében támogatott projektben Magyarország mellett még 5 ország ifjúságvédelemmel, ifjúsági munkával foglalkozó szervezete dolgozik, ezek egyike a Jeevan Rekah Parishad (JRP) Indiában. A projekt fő témája a korai iskolaelhagyás, és ennek visszaszorítása érdekében végzett tevékenységek a különböző országokban, célja pedig a résztvevő országokban alkalmazott és máshol is alkalmazható jó gyakorlatok feltérképezése, összegyűjtése. Ennek érdekében a partnerszervezetek által delegált 2-2, ifjúságvédelemmel foglalkozó szakemberek 1 hónapot töltöttek el egy másik országban, hogy tanulmányozzák a helyi iskolarendszert, a nehézségeket, amelyek az adott országban a korai iskolaelhagyás fő okai, valamint a fogadó szervezet munkáját.

Az egyhetes felkészülés után (amelyre Palermoban, a koordináló szervezet székhelyén került sor), majd kétnapos utazással érkeztünk meg egy portugál kollégával, Anaval Bhubaneswarba, a JRP-hoz. Bhubaneswar a mi fogalmaink szerint egy igazi nagyváros, a legutolsó hivatalos adatok szerint mintegy 840.000 fő lakja, a szám pedig évente 3%-al növekszik! Ennek ellenére még sincs nagyváros jellege, abban az értelemben, hogy nincs igazi belváros, ami könnyen megkülönböztethető lenne a város többi részétől. A legforgalmasabb, legnyüzsgőbb részek mellett is megtalálhatóak a nyomornegyedek, a „slumok”, ahol a környező falvakból betelepült emberek élnek. Ők azok, akik munka, illetve jobb megélhetés reményében költöznek a városba, és ott saját erőből, a saját kezük munkájával építik fel új otthonukat, amelyekből így kialakulnak a város új (nyomor)-negyedei. Az életmódjuk, a házaik (kunyhóik) szinte teljesen megegyeznek azzal, amit a saját falujukban látnánk.

Az itt élők közül a legtöbben soha életükben nem jártak iskolába, írni-olvasni nem tudnak, a legnehezebb és legolcsóbb fizikai munkákból próbálják fenntartani magukat. A gyerekeik fontos szerepet kapnak ebben, hiszen a legtöbbjüknek egészen kicsi koruktól ki kell venniük a részüket a család fenntartásból, vagy a ház körül, a kisebb testvérek ellátásában, felügyeletében kell segíteniük, vagy nekik is dolgozniuk kell, mint a szülőknek (és a kettő természetesen nem zárja ki egymást). A JRP – rengeteg más, a projekt témájához szorosan nem kapcsolódó tevékenysége mellett – ezekkel a gyerekekkel és családjaikkal, közösségeikkel dolgozik, őket segíti abban, hogy a most felnövő generáció tagjainak legyen más lehetősége is, mint a szüleiknek. Jelenleg két „slum schoolt” , iskolát működtetnek, ahol napi körülbelül 2 órában tanítják a gyerekeket a legalapvetőbb dolgokra, amelyekre az iskolában szükségük lesz. Mert ez még nem az igazi iskola, inkább iskola előkészítőnek lehetne hívni, hiszen a céljuk is ez: azokat a gyerekeket, akik nem járnak iskolába (kortól függetlenül), vagy már jártak iskolába, de lemorzsolódtak, képessé tenni arra, hogy el-, illetve visszajussanak az állami oktatási rendszerbe. Ezért arra koncentrálnak, hogy megtanulják az írás-olvasáshoz, számoláshoz szükséges alapokat, nem csak a helyi, oriya nyelven, de angolul is.

Talán nem tűnik soknak a napi 2 órányi foglalkozás, de nem szabad elfelejteni, hogy olyan gyerekekről van szó, akiknek a szülei soha nem jártak iskolába, a legtöbben nem értik, miért fontos, hogy a gyerekük tanuljon, hiszen nem is ismernek más életutat, mint a sajátjukat, amelyben az iskola, a tanulás egyáltalán nem kapott szerepet. A tavalyi évben a JRP 20 gyereket tudott állami iskolába íratni, akik közül 18-an még mindig járnak iskolába, ketten pedig azért maradtak ki, mert a családjuk elköltözött. A szervezet által foglalkoztatott 1-1 tanár mellett külföldi és indiai önkéntesek is dolgoznak a slum iskolákban, akik a szokásos „tanórákon” kívül egyéb foglalkozásokat szerveznek és tartanak a gyerekeknek (az 1 hónap alatt ezekbe mi is bekapcsolódtunk). Ilyen volt például egy múzeumlátogatás a természettudományi múzeumba, a víz világnapján szervezett játékok, amikor a víz mindennapos használatáról, a rendszeres kézmosás fontosságáról tanultunk. A személyes higiénia különösen fontos kérdés ebben a környezetben, ami még a korai iskolaelhagyással is összefügg. Sok esetben a lányok ugyanis olyan – számunkra egyszerűnek tűnő – okból maradnak ki az iskolából, mint a menstruáció, hiszen a legtöbb iskolában egyszerűen nincs WC. A JRP ezen a téren is nagyon sokat dolgozik, egyrészt a Bio-Toilet programjuk keretében iskolákban is telepítenek WC-ket, másrészt egy kis műhelyben biológiailag lebomló egészségügyi betétet gyártanak, amelyet olyan közösségekbe juttatnak el a fiatal lányoknak, ahol egyébként semmilyen más lehetőségük nem lenne azon kívül, hogy a menstruációjuk idején nem mennek iskolába, a lemaradás miatt pedig hamarosan le is morzsolódnak. A korai iskolaelhagyás, illetve az iskolai beiratkozások alacsony száma annak ellenére mind a mai napig probléma, hogy 2009 óta minden 6 és 14 év közötti gyerek számára ingyenes és kötelező az oktatás. Az elmúlt években India hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy minél több gyerek tanuljon iskolában (rengeteg új iskola épült, ahol nem csak a tanítás ingyenes minden gyerek számára, de minden nap meleg ebédet is biztosítanak számukra), de a vidéki, törzsi közösségekben nagyon nehéz ezt elérni. Éppen ezért nagyon fontos az a munka, amely a Kalinga Institute of Social Sciences (KISS) iskolában zajlik: a bhubaneswari intézményben jelenleg több mint 25.000 gyerek tanul, akik Odisha állam törzsi környezetbõl érkeztek. Az iskola alapítója Achyuta Samanta, 1993-ban hozta létre a KISS-t, saját erőből. Ahogy fogalmazott: „A szegénység írástudatlanságot eredményez, az írástudás felszámolja a szegénységet” (Poverty creates illiteracy, literacy removes poverty), vagyis a szegénységből való kitörés egyik legfontosabb eszköze az oktatás, a tanulás. Egyre többen ismerik ezt fel, de sok szülő nem bízik az állami oktatás minőségében (annak ellenére, hogy nem jelenthető ki kategorikusan, hogy az gyenge lenne, nagyon változó, hol milyen színvonalon tanítanak), ezért inkább magániskolába íratja a gyerekét. A magániskolák ugyanakkor nagyon különböző minőségűek, a legolcsóbbak alig különböznek az ingyenes intézményektől, de vannak nagyon drága és nagyon magas színvonalat képviselő iskolák is. Vendéglátóink is megerősítették, nagyon jó üzlet ma Indiában magániskolát működtetni, ez abból is látszik, hogy a városban lépten-nyomon iskolák hirdetéseibe botlunk. Ezekből az iskolákból a szegényebbek sem szorulnak ki: a 2009-es oktatási törvény (Right of Children to Free and Compulsory Education Act) értelmében minden magániskolában a tanulók 25%-ának hátrányos helyzetű gyereknek kell lennie, akiket ingyen kell felvenniük.

Rengeteg dologról tudnék még írni, hiszen egy hónap alatt elképesztő mennyiségű élményre tettem szert. Kellett egy kis idő, hogy a teljesen más ritmushoz, a teljesen más környezethez hozzászokjak, de ami a legjobban megfogott, és hazaérve a legjobban hiányzik, az az emberek „lazasága”. Soha senkin nem éreztem frusztráltságot, vagy szorongást, a legkülönbözőbb helyzeteken képesek felülemelkedni azzal, hogy egyszerűen elfogadják, hogy úgy van, nem pörgetik magukat felesleges dolgokon. Mindenki közül kiemelkedő volt a vendéglátóink, Dr. Manoranjan Mishra és Madhusmita Mishra, a JRP vezetőinek kedvessége és vendégszeretete, mindent elkövettek annak érdekében, hogy a lehető legtöbb dolgot lássuk, a lehető legtöbb élménnyel gazdagodjunk. Az hamar világossá vált, hogy semmin nem szabad meglepődni, és nem csak olyanokra gondolok, hogy az utcákon mindenhol tehenek és bivalyok lófráltak (mivel szent állat, mindenki nagyon figyel arra, nehogy elüsse például – és nem csak spirituális oka van a figyelemnek, hiszen, ha valaki elüt egy tehenet, börtönre számíthat). De természetesen hiányoznak a színek, az ételek, az illatok, annyira más volt minden, mint amihez hozzá vagyok szokva. Szerencsések voltunk, hiszen ottlétünk alatt ünnepelték a Holi-t, a színek fesztiválját, ami egészen különleges élmény volt. Ez a hindu ünnep a tavasz köszöntéséről, a szeretetről, a jó rossz feletti győzelméről szól, amikor mindenki, nemtől, kortól, társadalmi státusztól függetlenül együtt ünnepel. És tényleg, az utcán vadidegen emberek mennek oda egymáshoz, Happy Holi-t kívánva, hogy színes porokkal, vagy színes vízzel színezzék be egymást. A túlzott önfeledtségnek van árnyoldala is, idén Bhubaneswarban minden holi-partyt betiltott a rendőrség, mert az előző évben több verekedés is volt… De ennek ellenére tényleg elképesztő élmény volt, az utcán mindenhol színes emberek ünnepeltek, több helyen étellel kínálták az arra járókat, vagy csak táncoltak, jól érezték magukat.

Ahogy említettem már, az első hét a felkészülés jegyében telt, még Palermoban, illetve az egy hónap után is újra összejöttünk ugyanott, hogy a tapasztalatokat összegezzük. Ez alatt a két hét alatt a Per Esempio vendégszeretetét élvezhettük, róluk is elmondható, hogy igazán kitettek magukért. A szükségszerűen meglévő kisebb kellemetlenségek mellett ennek az időnek is minden percét élveztem, nagyon inspiráló volt a környezet, az emberek. Összesen 11-en vettünk részt a két egyhetes szemináriumon, a világ legkülönbözőbb tájairól. Hihetetlenül kedves emberekkel találkoztam, és az élményt csak fokozta, hogy Palermo is egy hihetetlenül izgalmas hely. Nagyon sok különböző ember él ott, utólag már meg sem lepődtem rajta, hogy egyik este a Fekete Sereg egyik EVS-es önkéntesével, Gergővel futottunk össze teljesen véletlenül…

Bár mind ezek után nem volt könnyű visszazökkenni az itthoni kerékvágásba, én csak bíztatni tudok mindenkit, amikor csak teheti, utazzon el hosszabb-rövidebb időre. Biztos mindenki más-más élményekkel gazdagodik, de meggyőződésem, hogy csak nyerni lehet vele.

Francsics Lili